Határtalan költészet

Hideg, meleg; árnyék és fény,
ez mi a szívben tombol örökkön örökké.
felhő az égen, a nap már távol,
elesett árny távozik a csatából.
 
Hűs szellő fújdogál, ebből még orkán lesz,
hisz az ég árulkodó jeleitől nem menekülhetsz.
Pár csepp eső hullik az égről,
villám szava szól egy szegény lényről.
 
Oly messze a közel, s oly késő a korán,
hogy a csatában elesett árny tovább megy ostobán.
Nem hallja a villám szavát, nem látja a fény erejét,
megtörve, de büszkén tartja vállához gerelyét.
 
S lesújt egy villám pontosan a gerelybe,
de az árny baktat tovább, mintha nem történt volna semmi se.
Meghátrál a vihar, csodálva nézi az árny erejét,
ki az erős csapás ellenére meg sem mozdította szemét.
 
A villám még kétszer lecsapott,
meg akarta mutatni, hogy ő uralja a vadont!
Az árny most se rezzent meg, folytatja útját,
a vihar lát benne valami furcsát.
 
"Erős ez a lény, talán hagynom kéne,
hisz céltalanul bolyong, meg se rezzen, félnem kéne!"
Megfordult a vihar, eloszlott szépen,
az árny tovább baktat, de immár fényben.

< Előző		Következő >