Határtalan költészet

víz alatti tűz, fellobbanó fáklyák
tekintélye hajlik rá szelíden,
vakság fátyla, mint szoknya fellibben,
aki nem sorba megy, kötéllel várják.

a borúlátás, mint szürke hályog fészkelt
Káin óta, az ember lelkére,
mert a szürke vészt némán elérve,
zajongva épített ösztönének fészert.

Börtönbe zárt kalitka körül csak áll,
lábán kötél az időhöz kötve,
vonaglik, Isten kezét leköpve.
a ravatalon boncolják a halált.

Magát bezárta. Még kiutat keres,
Fél a kulcstól, hozzáérni nem mer
Pajzsát emeli, azt hiszi fegyver:
Téged ütve üvölti azt, hogy „szeress!”

tűz alatti víz, ellobbanó fáklyák
a bölcsesség tűnik el szelíden.
a fátyol már vastagabb: fel nem libben,
sablon különcnek lenni, nem kiváltság.

< Előző		Következő >