Határtalan költészet

Minden, ami örök: maga az átmenet, erre nincs orvosság,

túl trehány a látlelet. A fene se tudja, meddig nyaralunk és
hány telet enged még. Ott hányt veletek nemrég a Dohány
utca elején, ész nélkül kérődzve a kérdés szürke velején,
hogy ha tegyük fel, felteszed, ki az Isten felel én sosem
tudtam, maga vagyok az átmenet, és piros a lámpám, de
a másik átmehet,

mert úgyse hallgat a rövidlátó szívére. Esküszöm, esküdt
ellenség a fivére, és ha kiskirálylány, nemes paraszt a vezére,
ha meg igazi férfi, másik nőt húz az eszére minden hétvégén
huszonkét végén égeti a gyertyát, pedig forró a talaj, és olvad,
mint a viasz. Aranylövése sincs, hogy éppen ki az, aki mellette
szuszog alsógatyában elszöktem a Marsról, most földi magányban
várom, hogy végre felnőjön a Vénusz. Mint egy őrült válasz,
melyre sosem volt rébusz. Akár nyár a télre, olyan irigy az
átmenet. Aki rohanni akar, a sárgán átmehet,

de ha szabad, én várnék a lehetőségre. Csóró a lelked, te
tehetős égre sasolsz keselyűkém, a tetőtérből. Kell tizenöt
tél, és a szerető férjből csóvált farkat formál egy zsenge
egyetemista, kávé a haja, kábé huszonkét éves, azt mondja,
édes, én lenyelem. Nyista az esély arra, hogy nyaralj még
télen is. Ember vagy, habzsolsz, akár éhbéren is
teníted, aki mérgezi a kenyeret, aztán elküld a francba
kőtörőnek. Az aggodalmak nőtől nőnek. A börtönben
előbb az őrök lőnek, és a gondolat golyója az agyadon
átmehet, bár amíg tudsz szeretni, maradandó az átmenet,
és zöld a lámpa, a piros jól bánt veled.