Határtalan költészet

Árgus szemekkel téged bámulni,
hallgatni a dobogást tested rejtekén,
az ágyon hemperegve vágyakozni.

Felcsendülő érdes férfi hangod,
rezgő mellkasodon, igen ott fekszem.
S beleremeg minden egyes izzó tagom.

Arcod boldogságráncain látom
a szeretetünk rügyező hatalmát,
mely emlékeinkben búvóhelyet talált.

Kinyílunk, mint a tavaszi virágok,
az esőcseppekben érezlek. Bódítóan
ragyogsz, s az illat átjárja lelked, világod.

Sietnénk, rohannánk csak előre,
-kifutnék innen kezedet markolva-
boldog őrültnek vélnénk magunkat tőle.

Hirtelen megállnánk, s néznénk egymást.

Ó Te egészen közel jönnél hozzám,
a csillogó arcodra feltekintenék.
Magányos hajtincsed füled mögé simítanám.

Orrunk hegye lassan összeérne,
és megbolondítana csókjával
ajkad,ha lágysággal enyémhez érne.

Átsétálunk egy sziromszőnyegen.

A szellő újabb hadakat küld felénk,
mosolyok közt az apró csókokat nézik,
a fák színei is leomlanak ma elénk.

Tekergünk tovább álmaink útján,
a várva várt réti napsütést élvezzük
és fűben fekve a bárányfelhők túráját.

Hiányoznak a pírek orcáin.
Suttogott szavai,égő bókjai,
találkozás a kora reggel óráin.

Ott álltam a macskaköves járdán.
Míg a hajnali város még aludt
mi már ébren álmodtunk: te és én csupán.

Az élet érzelmek és a pillanat
emlékek nélkül nem érne egy életet.
Minden elmúlna, akár egy villanás alatt.

Ódzkodom az élő felejtéstől.

Összegabalyodott lábaink képe
maradjon, érzéki szuszogások mellett
bújó-simuló testünk domborodó léte.

Létemet adó vörösem morajlik:
- hiányzol elbájoló - érted lélegzem.
Nélküled az igazi életem nem zajlik.

< Előző		Következő >