Határtalan költészet

A pusztán ott áll egyedül egy fűz,
Mikor a szép tavasz ismét telet űz.
A szürke felhő mögül a nap sugara villan,
S a jeges szél is alábbhagy lassan.

Bár testét megtépázta a tél foga,
Új erőre kap most ismét a fa.
Magába szívja a hó olvadékát,
Így hasznosítja ellensége hulláját.

A friss víz és a napsugarak gyógyítják a sebet,
S a fűz erőtől duzzadva rügyből növeszt levelet.
Megerősödik újra összetört törzse,
S már mosolyogva tekint fel a kék égre.

A távolban meglát egy magányos fecskét,
Kinek a tél szintén megtépte a testét.
Hát lombját széttárva ad neki menedéket,
S így egymásra talál a két tiszta lélek.

< Előző		Következő >