Határtalan költészet

Papírra robban a gondolat
sokszínű fröccsöt ken szét
kezem, kékes-zöld vonat
indul a mélyből, füstfelhőt
eregetve, szennyezi szét
a lapot a füzetben, amelyben
tündérmeséket, álmot
kódolok, gondolatot mondattal
pótolok, így babonázom az
áldozatot aki gyanútlanul
merül el a sok ostobaságban,
szavakba fullad. A macska
a zsákban úgy várja már,
hogy őt húzzák ki a mélyből,
mint ahogy  Nap lobban az
éjből, és a szavak úgyszintén,
részegen esnek- kelnek  mint én,
őszintén hadonásznak a vásznak
előtt is ecsettel a festők,
lelkük mocskát hányják papírra,
mert ők tudják jól amit én is,
megkérdezitek mégis; Miért
szomorú a bohóc a falon lógó
festményen, miért nem
nevettet úgy mint régen?
Sok kis kölköt ölelget a vicce,
de nincsen lehúzva mégsem a
slicce, hanem csak vidáman
vívja a harcát, púder lepi az
arcát, lassan szétkeni azt is
pár csepp verejték, hajából
olvad lassan a festék,
barázda ráncot szánthat az
ősz haj, még sincs nagy baj,
ez csak játék, elég legyen
már, zsibbad az ágyék,
tam tam dobomat félre teszem,
az időt már rég elütöttem,
szépen lassan a földre leszállok,
körbetekintek, előbb felállok,
itt van a székem, és itt a szobám,
és itt van a házam, itt a hazám,
és a Nappal, a Holddal
az Isten pislog rám.

< Előző		Következő >