Határtalan költészet

Ha már minden széthullott végleg,
Ha már a káosz mindent felzabált,
Ha a fény átadta helyét az éjnek,
S a csönd még egy utolsót kiabált,
Lesz-e majd a végtelen,
Emésztő süket űrben egy ici-pici kert?
Egy utolsó remegő harmatcseppnyi éden?
Kapuja kitárva a nem létező halott világra.
S a közepén az utolsó fa alatt ott leszek majd,
Vagy ami belőlem megmaradt.
Ott várok rád, a durva kérgesbe simulva.
Ott kérem őt, aki mindent széthúzott:
Téged ne!
Téged hagyjon meg nekem!
Ó Uram! Had legyen ez a kert maga a végtelen,
És hagyj nekünk egy lélegzetnyi helyet,
Hogy egymást ölelve túléljük a világegyetemet!
Had legyünk mi az utolsó védett vadak!
És ha tényleg eljön majd…
Ha tényleg eljön, amit ígértél,
És tényleg felkel majd a Nap,
Az első aranyló sugárral kérlek,
Az Ő alvó bőrét simogasd!
Zárj a fénybe minket,
Legyünk az első emberpár,
És óvd meg édenünket,
Ahogy eddig is megóvtál…
ÁMEN.

< Előző		Következő >