Határtalan költészet

Hosszú volt az éjszaka,

Cudar, fanyar.
Ki tudja, hány alak
Figyelt az ágy alatt,
S habzsolták halkan,
Mi levetett
Lelkemből hátra maradt.

Ha felemészt a magány,
Hát emésszen!
Ki tudja, hányadán
Állok - mert én nem - már
A sok ócska rímmel,
S életem
Feledhető felével.

Na és ha ették is ők,
Az kit zavar?
Néhány sor épp kitört
Gyermeki kezemből
A fürge toll alatt,
S átszelte
A szürke szobafalat…

Mi susogta: mit sem ér
A hang, a szó,
A líra, a levél,
Mit is tudhatom én?
Mind lassú, elúszó,
Nesztelenül
Szétbomló játékhajó...

Felhőket hozott az éj,
Betörni vágyott
Lóként tombolt a szél,
"Hess innen, te tündér,
Ne kísérts! Nem látod,
Hogy hajszolok
Már mióta egy álmot?"

Hosszú volt az éjjel…
Nem engedtem,
Hogy a Hold megtérjen,
S eltartó kéjjel
Ezernyi szertelen
Csillag gyúljon
Telezsúfolt fejemben...

Ha rám törnek az álmok,
Hát törjenek!
Ó, ti dús virágok,
Kék hajnal, nyissátok
Rám végre szívetek,
S tűnjetek,
Ti fénytelen képzetek!

(...S hogyha mégsem tűntök,
Kit bántson ez...?)