Határtalan költészet

Víz. Oly lassú minden s nincs hang.
Víztükör. Megremegnek a körvonalak.
Napfény. Nem, nem ér le a mélybe.
Nem csillog a felszín, nem.
De olyan csodálatos lenn:
korallzátonyok, úszkáló halak,
a kristálytiszta víz és egy alak:
a hajóroncs.
Olyan lassú most.
A mélyben elvesznek a szavak.
Nem hallja a felszín, nehéz a testem.
A roncsban van a helyem.
A korallzátony összes kincse enyém,
fel szeretnék nézni, nekem is napfényt.
A körvonalam nem éri.
Mozgatom a szám, nem hallszik semmi.
Szó nem jön ki, csak a víz
folyik be, a bársonyos, mézillatú víz.
Ez nektek csak víz.
Csak a mély.
Csak a láthatatlan éj.
Érzékelhetetlen kéj.
Megfoghatatlan szép.
A nem tudható vér.
Ez nem a felszín.
Ez nem csilloghat így.
Pedig aranyat ír.
És ijesztő.
Nekem csak ő
maradandó s a halak
elúsznak, mint a szavak.
Megremegnek a körvonalak.

< Előző		Következő >