Határtalan költészet

Szikláról tört le, kemény volt, hisz gránit,
azt hitte,l az életben csak a hűség számít.
Szél sodorta, formálta, mígnem elért
a folyó partjára, nem találva helyét.

Konokul füstölgött: ki mer elém állni?
Ki meri hátmázsás öklömet kiállni?
Kotródj utamból, te lagymatag folyó,
utam mély árok, dühöm ágyúgolyó.

Csendesen csobogott tovább a kék szalag.
Ő már tudta, ki, merre, s mért szalad.
S hogy a kő haragjával mit se törődjön,
engedte, hogy medrébe szépen belegörögjön.

Csiszolta a sodrás, formálták a halak,
túlélt téli fagyot, elborító sarat.
Bölcsebb nem lett közben, csak kissé csendesebb,
s okvetlenül persze – jóval nedvesebb.

S mikor a tagadásban végleg kifáradt,
elporladt a kő, s a folyó tovább áradt.
Gyönyörű tanmese lehetne ebből,
ha ez mint jó példa, nem volna meddő.

Mert bár elporlad, s addig dacosan hever,
de ha kövek nem volnának – miből lenne meder?

< Előző		Következő >