Határtalan költészet

Látsz egy Napvirágot, nézegeted gyakran,
Ott él egy közeli, sivár kis ablakban.
Nem ápolja senki, csak a nap táplálja,
Vizet csak ritkán löttyint rá gazdája.

Elmész a ház előtt, ismét rápillantasz,
Arra gondolsz, mi az, mit neki adhatsz.
Ahogy nézed, rájössz, jobb helyre vágyik,
Jobban érzi magát, ha kertben pompázik.

Megtudod, hogy már senki sem gondozza,
Elviszed a virágot, saját otthonodba.
Kiülteted a kertbe, hadd legyen a fényben,
Ápolod is bőszen, reggel, este, délben.

Mindenki megnézi… de már téged zavar,
Magad sem tudod, a sok ember mit akar.
Beviszed a háznak legmélyebb részébe,
Eldugod előlük, egy sötét pincébe.

Óvd, amid van, de a fénytől ne akard elzárni,
A Napvirágot a napnak kell táplálni.
Legyen tiéd, de mindig gondozd, ápold,
Nem lesz baja, ha megcsodálják mások.

Ne tedd sötét pincébe, azért hogy csak Te lásd,
Ne pusztítsd el, hogy hibáidat belásd!
Szíved és eszed örökké csatázik,
Tudod, az ember túl sokat hibázik….

…de ha igazán szereted, ő csak neked virágzik.

< Előző		Következő >