Határtalan költészet

Szemem becsukva,

Lassan-lassan pillantásom a sötétség helyett mást is lát.
Gyönyörű tájakon bandukolva,
tengerparton hagyja meztelen lábnyomát,
majd elmerül a kék tenger sós vizében,
mi fekete, de akkor, ha ott vagy benne.
Melletted valaki kagylót helyez nedves tenyeredbe.

E lét olyanná alakit át,
kit nem sodor már az ár, ki lát.
Kit valaki, valahol már várt.
Ki mindig ott volt a mindenségbe vele,
kinek lesz élete és mindene mi kell,
lesz hangja, mely hallkan énekel,
lesz teste, mely mozdulni mer,
és szive gyorsan ver, mert vérre lel
ajka, mely életre kelti mikor hozzáér és rálehel,
karja, mely tartja, ha levegő után kapkodva ébredni mer
és vergődik a vizen,

mert még nincs egészen készen arra,
hogy elengedje magát,
hogy végre bátor legyen és ne lélegezzen,  és ne védekezzen-
hadd merüljön el  a végtelen érzelmekben!
Ebbe fulladjon bele!

Csak ez formálhatná át!
.

Pillantásom lassan sötét szemhéjamon kivül mást is lát.
Elengedem a kagylót,
melybe olykor még hallhatom e tenger moraját.
Kinyújtom kezem és megérintem a levegőt magát.
Nem változtattam meg a magányt,
Jövőm valóságosságát-
bármennyire is kár, fáj,
de e
két lét képét most elmossa a dagály.