Határtalan költészet

Köszöntök én is minden jelenlévőt, és köszönöm a szervezőknek a lehetőséget, és a szónak ez újabb ünnepét, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma Igazgatóságának, valamint Erőss Emőkének és Elemérnek (neki külön köszönöm a remek honlapot), a zsűri többi tagjának, Horváth Lucának és Bozó Lake Norbertnek, minden segítőnek, és persze, nem utolsó sorban, a lelkes és fiatal pályázóknak, akikről remélhetőleg még sokat fogunk hallani. Amit tavaly elmondtunk a témaválasztásról, az erős mítoszigényről, a továbbmondásokról, parafrázisokról, a kötött formáról vs. szabad versről, a férfi-női arányról, apróbb eltérésektől eltekintve ma is áll, hisz hasonló a helyzet és az indíttatás. Ezért ezeket most nem ismételném meg, de az idei pályázati versek és hozzászólások kapcsán mondanék néhány szót a versről, a cifra szolgáról általában. (vagy a költő az?)

A KÖLTŐ ÍR, A MACSKA MIÁKOL

az olvasó (és a szerzőtárs) meg csak vonítson, vagy kommentezzen kacéran. Vagy írja meg barátainak esemesben, hogy szép a vers, jó a világ, és nincsen hiba benne. Csak sokszólamú, ezerarcú, furcsa valami, élet, vagy mi, valaki álma, Isten látomása, valami titokféle, vak-csoda. Már ha van ereje kommentezni, esemesezni, és nem akad belé a szó, mert a lehelet éppen megszegik. Amikor újra éli a csodát, ami az élet. És megint csak, és újra: poézis.

Itt áll, máshogy nem tehet.

Itt élünk benne, máshogy nem tehetünk.

Vagy lehúzzuk az eget a sárba, vagy felemeljük az életet a csodába. Azzal, hogy kimondjuk, megnevezzük, megteremtjük, elvégezzük. Szavakat rakunk egymás mellé, levesszük a rontást a világról, és palántázunk, veszekszünk, harcsapaprikást eszünk, borozgatunk a lugasban, gyereket altatunk mesével, dallal, és hajnalban kelünk, mint a pékek. Mert a szentség örök, a szómágia örök, a feladat örök. És Penelopé, Jónás, Jeremiás, Anna is: mind örök. Beszélni kell, beszéltetni kell. És meghallani a szóközöket. Állításotok legyen igen, és tagadástok legyen nem. Nem bírok már szavaitok labirintján tévelyegni, mondja Dsida akkor, amikor kezd már elkopni a szó ércnyelvünkön.

Üzenem neked, ki hallod a csendet:

„Ráébredtem az elhivatásra.
Vigyázok magamra.
Táplálkozom, sétálok nagyokat, alszom, figyelem izmaimat.
Egészséges és tiszta vagyok.
Vidám, fénylő és bizakodó.
S ha nálad időz gondolatom,
teltnek, erősnek akarlak,
azt akarom, hogy vigyázz magadra,
táplálkozz, sétálj, aludj nagyokat, figyeld izmaidat,
egészséges, tiszta légy, vidám és bizakodó.
Most minden gondolatom övé, ki eljövend.
Könyveket gyüjtök neki, Dantét, Dosztojevszkijt.
Verseket olvasok neki, mintha élne és értene már.
Az utcákon járva, beszélek neki az anyanyelvről,
napokon át magyarázok a francia forradalomról,
Erdélyről és az emberi sorsról.
Üzenem neked: ő a célunk és nincs más segítség.
Vidámaknak kell lennünk, hogy ő vidám legyen.
Kitartóknak kell lennünk, hogy ő világra jöjjön.
Izmosaknak és jóknak kell lennünk, hogy ő szeressen minket.
Vigyáznunk kell önmagunkra,
hogy boldog magyar legyen ő, új ember és erős.
Mert én elmúlok
és te is elmúlsz,
de a föld és az ember megmarad.” (Dsida Jenő: A föld és az ember megmarad)

És Dsidánál maradva nem kerülhetjük meg újfent a kérdést, hogy kell-e, lehet-e egyáltalán ropogó, tiszta papírra szép, és egészséges dolgokat írni. Ha egyszer minden Egész eltörött, és minden láng csak részekben lobban? Hát éppen ezért lehet, éppen ezért kell: minden pillanatban, amikor kimondjuk a világ széttöredezettségét, azzal meg is szüntetjük azt. Mondd meg a neveimet és elhallgatok. Ha kinyújtod a kezed, belül vagy a világ auráján. Az eredendő emberi sebzettség be is gyógyul a versek olvasása közben. Megalszik, mint árnyékban a tej, estére a rucahápogás. A versek tétova ódák arról, hogy az élet furcsa, és felfoghatatlan, és szép, és szomorkás, és édes.

És arról, hogy egyszer majd meghalunk.

Meg arról, hogy ha viszonzatlan marad a szerelmem, akkor most rögtön.
Hogy kell az érintésed, és hogy cigibe tekerlek, Nessos inggel a válladon.
Hogy a léleknek lombjai vannak, és hogy nem szabad félni.
Hogy mennyire fájdalmas a menszesz, és a magány.
Járok az árok partján, állok buszon, kávézók teraszán.
Hogy hontalan vagyok, és sebhelyesek a múzsák.
Hogy szelíddé szerettél.
Gyilkoscápa versus óriáspolip.

Pár nappal ezelőtt ismét megnéztem barátaimmal egy kedves olasz filmemet, Neruda postását.

A kis Lipari-sziget, Salina egyszerű alkalmi postása megkéri az ott emigrációját töltő Pablo Nerudát, hogy írjon neki bár egy szerelmes verset, meghódítandó szíve szerelmét, a kis bolt ellentmondást nem tűrő asszonyának gyönyörű lányát, Beatricét. (mert persze Beatrice is örök). És felháborodva veszi tudomásul, hogy Neruda visszautasítja ezt. „Hát ha még egy ilyen egyszerű verset sem tud megírni, akkor hogy akarja megnyerni azt a Nobel-díjat, ott Stockholmban?” kérdezi sértődötten, és most először még a borravalót sem fogadja el a Mestertől. De lassan megbékél, és elég hamar megérti, hogy mi a metafora, hogy minden metafora, és hogy minden Egy. Aztán a film végére mégiscsak költő lesz belőle, na nem úgy, hogy holmi verseket ír, dehogy, hanem úgy, hogy poézissá érleli az életét. És minden felértékelődik ezáltal: a tenger hullámzása, a nappalok, a délutánok, a halászok kurjantásaitól, a hálók foltozásától, kivetésétől és bevonásától hangos hajnalok, esték, a csillagok, a Beatrice méhében rugdalózó Pablito hangjai, a szél, a lépések, az ezerhangú neszek, magasztos csendek. Megérti, amit Radnóti óta mi is tudunk, hogy magától is csendülhet egy üres vizespohár, hogy cseppje hull az asztalon a méznek, és hogy igenis lehet hallani, hogyan változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyerekben.

Mert idővel minden a helyére kerül.

Életből akarat lesz, akaratból szárnypróbálgatás, szárnypróbálgatásból repülés, repülésből szárnyalás, szárnyalásból távlatok és megérkezés. A megállapodás szabadsága. A húzásé, az elengedésé. Bármilyen egyszerűnek is hangzik, csak azt tudom ismételni megint, amit tavaly is mondtam: élni kell, a költészet majd csak megjön valahonnan.

És hogy tényleg megjön, menetrendszerűen, mi sem bizonyítja jobban, mint ez a pályázat. Immár ötödik alkalommal. Most is tanúi lehetünk annak, hogy minden személyes élet, történés egyszeri és megismételhetetlen, de egyetemes is egyben. Ki nem érezte, ki ne érezné át azokat az élethelyzeteket, küzdelmeket, azt a sok örömöt és idillt, azt a mindent átszakító világfájdalmat, amiket ezek a bátor fiatalok megírtak. Mert nagy bátorság kell a megszólaláshoz, és még több a lemeztelenedéshez. Hogy ezek a versek nem mindig kiforrottak, hogy néha akadoznak, patetikusak, hogy a szerző hangja nem válik el élesen a költői előkép hangjától, ez most egyáltalán nem számít. És nem is várható el. (Megjegyzem, ez egyre nehezebb). Az idő és a csend majd mindent helyre tesz. A szándék a fontos, a viszonyulás. Az élet átlényegítésének a szándéka. És a tehetség is, persze, ez kétségtelen. Díjazottaink nagyobb része nagyon fiatal még. És tehetséges. De sokan vannak azok is, akiket bár szerzőként nem tudtunk díjazni (már csak a pályázók nagy száma miatt sem), de verseiket beválogattuk a Határtalan költészet készülő antológiájába. De ne keseredjenek el azok sem, akik most kimaradtak belőle, őket is csak biztatni tudom: beszéljenek, írjanak, keressék a megszólalás hozzájuk leginkább illő módját, formáját, hangjait. Persze, akinek az írás elemi lényege, nem is tehet mást. Ő írni fog, minden és mindenki, akár önmaga ellenében is. És jól van ez így. Ez a belső kényszer és tehetetlenség is örök. A költő csak írjon, a macska miákoljon, és az eb vonítson. Mi pedig éljünk úgy, hogy legyen még tiszta vizünk is néha, amiben a hal ikrát üríthet kacéran, hogy legyen borunk az ikra mellé, és lugasunk, csendünk, ihletünk (metaforánk), fenntartó és fenntartható költészetünk. Ami határtalan.

 Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Halmosi Sándor

Következő >