Határtalan költészet

a IV. Határtalan költészet díjkiosztójának apropóján

Már csak ezért is fokmérőnk a poézis. Tükör, gyógyítás, öngyógyítás, nevetés, ostor, okulás, zabla, bikacsök, kantár, rúgásgátló. Az vagy, ami a költészeted. Annyira élsz, amennyire költői életet.

„mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. ”

(Radnóti: Tétova óda - részlet)

Néhány megjegyzés a beérkezett versekhez.

• Témaválasztás

Feltűnő volt a hagyományokhoz való erős kötődés, a versek nagy hányada hitet tett nyelvről, nemzetről, anyanyelvről, a szülők tiszteletéről, szülőföldről, belakott tájról, belső és külső terekről, lélektisztásokról, a szerelmetes földrajról tehát, ahol vannak vidékek. Hogy ez hangsúlyosabb a határon túli fiataloknál, érthető, a kisebbségi sorstól a folyamatos önértelmezés szükségszerűségéig, a megtartó erőtől az áthagyományozott értékrendig számos tényező alakítja ezt. S jól van ez így: egybegondolni a világot, amikor az mindig szétesik, egybemondani, amikor szétbeszélik. Ők nem azt a magatartást követik, ami nem népben és nemzetben, hanem alanyban ás állítmányban gondolkodik. Ugyanakkor ez nagyon könnyen átcsúszhat pátoszba, ami mindent megöl, és aminél nagyobb ellensége a szépségnek, a költészetnek nincs. Nem könnyű megtalálni az egészséges ellensúlyt a még és a már nem között, azt a vékony mezsgyét, ahol a nagy dolgok eldőlnek, ahol mennybe lehet menni, vagy pokolra szállni, ahol az istenek születnek. Dsida költészete ilyen, Zorán zenéje ilyen. Ha ugyanazokat más írná le, énekelné meg, talán már közhelyszámba menne, de ők soha nem válnak nevetségessé, nem csúsznak át a pátoszba, giccsbe. Mert nekik fenntartás nélkül elhisszük, és mert a tisztaság mindig hamarabb jut eszünkbe róluk, mint bármi más. Mert a legmagasabb, vagyis legmélyebb poézis. Hogy a szerelemnek múlnia kell, és hogy szép a világ, jó a világ, és nincsen hiba benne.

Mert a pátosz ellenpontozás nélkül el nem viselhető. Irónia és alázat kell ahhoz, hogy felfedjük a világ intimitását. És csend, és szóközök.

• Sokszínűség

A verseket megformáltságban, kidolgozottságban, témákban, hangulatban, zeneiségben, ráhangoltságban a legnagyobb sokszínűség jellemezte. A sok ígéretes és kevésbé sikerült szárnypróbálgatás mellett akadt jó néhány markáns költői világot képviselő pályázat is, melyek között, nem meglepő módon, fiatal költőkkel is találkozhattunk.

A díjazottak mindegyike a maga sajátos, mással össze nem téveszthető hangján szólal meg:

• Muresan Rékára bátor képek és pilinszkys szikárság jellemző,
• Láng Orsolya erős affinitást mutat a mítoszra, a parafrázisokra és a nagy irodalmi témákra,
• Barazsuly Viktória szilágyidomokosos zsoltárossággal és zenei virtuozitással tűnt ki,
• Noszlopi Botondnál erős és helyénvaló az irónia és a formán belüli alulretorizáltság,
• Terék Anna költészete dikció és letisztult időtlenséget sugall
• de ne feldjük Fehér Orsolyát, Salgó Viktóriát és Vass Ákos Lajost sem, akik a szűkebb válogatásba bekerültek, hisz sokszor csak apró nüanszok döntenek helyezések között,
• és a többi pályázót, akik a megszólalás bátorságával élve beléptek a megnevezés misztériumába, vagyis a teremtésbe.

• Erős mítoszigény

Örömmel konstatáltuk a néhány szerzőre jellemző erős mítoszigényt. Hisz egyes tudósok vélekedése ellenére az ember mégiscsak egy mitikus lény. Nem tud meglenni nélküle. És a mítosz sokszor fontosabb neki, mint a mindennapi betevő falat. Ha elveszik tőle, ordít, mint a csecsemő, akitől elvették a csörgőit. Ilyenkor újat teremt, sokszor kisebbet, korcsabbat, de az az övé. A költészetben ez állandóan tetten érhető. Mert a költészet a tüllözés művészete. Nem nevezheti nevén a megnevezhetetlen titkokat, de folyton eltakarja, és kitakarja, bontogatja ezer fátylát, miközben egyre csak öltözteti és erősíti azt, elengedi, magához láncolja, és magát hozzá, beléköltözik, belakja tereit, időtlenné válik. Vagyis jelen van. Mert a mítoszban van igazán otthon.

• Továbbmondás, parafrázisok

Divatja van, de ez inkább formai, mint lényegi attitűd. Pedig ez lenne az igazi, az élő hagyomány, távol az irodalom- és még távolabb a többi tudományoktól. Mert a költők adják, nem kölcsönadják a szavaikat. Nem mérik, és nem kérik őket vissza. És nemcsak azért adják, mert ők maguk is kapták, de azért, hogy életünk, beszédünk része legyen. Hogy legyen hova fordulnunk, legyen mibe kapaszkodnunk nagy bajok idején.

• Nő-férfi arány

Mindannyiunkat meglepett a nők döntő fölénye. A 115 pályázó közül 81 volt nő, 34 férfi. A díjazottak között az arány 4-1, a tágabb válogatásban is 6-2 volt. Április tartották a IX. román-magyar költőtalálkozót, melynek keretében az idén is megrendezték a szokásos gimnáziumi szavalóversenyt, ahol is a húszegynéhány résztvevő közül csupán egyvalaki képviselte a férfi nemet. Persze a költészet minden kurrens vita ellenére szerintem nem a nemi harcok terepe és nem emancipációs kérdés, az alkotási aktus (hol kezdődik? már a szülés is az) nem köthető nemi szerepekhez, ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor nincs férfi költészet és női költészet, csak költészet van, mint ahogy nincs jó vers és rossz vers sem, csak vers van. Persze a helyzet nem ennyire egyszerű. Nincs is annyi terünk, hogy itt most nagyon mélyre ássunk, de azt hiszem, hogy egy általános arány-eltolódás mégiscsak érezhető a nemi szerepeket illetően: azok a mindennapokban egyre inkább összefolynak, felcserélődnek.

Én magam a (férfi) alkotás lényegét a zenén keresztül értettem meg. Feltűnt, hogy néhány újkori kivételtől eltekintve nincsenek női zeneszerzők. Ez nem lehet véletlen. Én ezt a zene ösztönösségével, és a szépség mibenlétével magyaráztam. Mert a zene közvetlenebb, ösztönösebb, zsigeribb, mint az írás. Csupa intuíció, apelláció. A zene ezért maga a nő, aki nem tartja szükségesnek, hogy önmagát megmagyarázza. Ő inkább megéli azt, mint az anyaságot. Aztán itt áll a férfi a világban, és látja, hogy körös-körül minden szép és buja, tágas és virágba borult. Tele sok apró gyönyörgombóccal, pázsittal, furcsa, de vonzó formákkal, illatokkal. Telistele málnabokorral, gerezddel, patakkal, feneketlen mélységekkel, telistele szerelemmel. Vagyis női szépséggel. A világ szépsége, teljessége, mélysége alapvetően női minőség. A férfi nem tehet mást, mint hogy ezt felismeri, megfogalmazza, megmagyarázza, hozzáteszi önmagát, bűvészkedik egy kicsit, rendszerez, titkos neveket talál ki, mint fúga, c-dur, a-moll, allegro, molto, adagio, majd mindezt visszadja a nőnek, akitől kapta. És ha a nő kottából zenél, a férfi vezeti őt – önmagához.

Persze könnyen lehet, hogy tévedek, mert hisz nem értek a zenéhez, de én így tudtam megérteni a világ poézisét. Ami megfogalmazásában nemtől független. És talán lényegében nem is érinthetik a manapság tapasztalható nemi szerepösszegabalyodások. Addig mindenesetre biztosan nincs baj, ha ezekből jó versek születnek. De persze ahhoz szerelem is kell, vagyis igazi nők, és igazi férfiak. Minden más mellékes. Vagy ez is csak egy mítosz lenne?

• Forma. Kötött vs. szabad vers

Mint ahogy az várható volt, a pályázók, főleg a fiatalabbak, többnyire a kötött formát választották. De akadtak merész, a legkülönbözőbb módon formabontó vers-beszédek is, el egészen a dikcióig. A forma-tartalom kérdése persze örök téma, és mind a mai napig vérre menő hitvitáknak lehetünk tanúi, mint a középkorban, csak más színezettel.

Nekem meggyőződésem, hogy a forma nem elsődleges a költészetben, vagyis hogy a  tartalom egyrészt meghatározza a formát, másrészt a mondanivaló hitelességét, az olvasó megszólíthatóságát maga a mondanivaló határozza meg, persze ebben benne van a megfogalmazás milyensége is. A vers nem divat kérdése. Olyan ing, amit mindenki felvehet, aki fázik, és nem lehet annyit mosni, hogy elvásson. Ha beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem (J.A.), szóval, ha a megérintettség, a borzongás katarktikus élménye megérinti azt olvasót, akkor a vers elérte célját, és formája lehet bár vita, vagy elemző diskurzus tárgya, de nem változtat a lényegen. De ez is kialakul, sőt változhat is egyazon alkotói pálya alatt. Élni kell, a többi adja magát, mint a tehéntej. Ha jelen vagyunk, akkor idővel minden a helyére kerül. Csak az utat kell megtalálni és a feladatot. És táncolni kell, fűben hemperegni, sétálni, szökellni nagyokat, bolondozni, komolynak lenni, harapni a levegőt, félni a csendet, keresztülmenni mind az erdőtüzeken. Dolgozni kell, szeretni kell. Ropogó papírra szép és egészséges dolgokat írni (Dsida). Oda jutunk úgyis. A fény alá, arra a széles mezőre, mind.

Vagy ahogy Zorba mondja: Táncolni kell, Uram! A zene majd csak megjön valahonnan.

Halmosi Sándor