Határtalan költészet

Köszöntök én is minden jelenlévőt, és köszönöm a szervezőknek a lehetőséget, és a szónak ez újabb ünnepét, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma Igazgatóságának, valamint Erőss Emőkének és Elemérnek (neki külön köszönöm a remek honlapot), a zsűri többi tagjának, Horváth Lucának és Bozó Lake Norbertnek, minden segítőnek, és persze, nem utolsó sorban, a lelkes és fiatal pályázóknak, akikről remélhetőleg még sokat fogunk hallani. Amit tavaly elmondtunk a témaválasztásról, az erős mítoszigényről, a továbbmondásokról, parafrázisokról, a kötött formáról vs. szabad versről, a férfi-női arányról, apróbb eltérésektől eltekintve ma is áll, hisz hasonló a helyzet és az indíttatás. Ezért ezeket most nem ismételném meg, de az idei pályázati versek és hozzászólások kapcsán mondanék néhány szót a versről, a cifra szolgáról általában. (vagy a költő az?)

A KÖLTŐ ÍR, A MACSKA MIÁKOL

az olvasó (és a szerzőtárs) meg csak vonítson, vagy kommentezzen kacéran. Vagy írja meg barátainak esemesben, hogy szép a vers, jó a világ, és nincsen hiba benne. Csak sokszólamú, ezerarcú, furcsa valami, élet, vagy mi, valaki álma, Isten látomása, valami titokféle, vak-csoda. Már ha van ereje kommentezni, esemesezni, és nem akad belé a szó, mert a lehelet éppen megszegik. Amikor újra éli a csodát, ami az élet. És megint csak, és újra: poézis.